Szavak helyett

Gőzöm sincs, mennyi lehet az idő, egy biztos, a nap már felfelé, és nem lefelé halad, napok óta nem aludtam, húzom az igát, megfigyelek, lapítok, sunnyogok, kissé elveszítettem a fonalat magam körül. Szemrésemen, már amennyit még nyitva vagyok képes hagyni, próbálok beevickélni a fürdőbe, hallom a tompa szuszogást, ahogy a kabátom levetődik az akasztóról, de nem érdekel, valamikor megadhatta magát a varrás, és elhagyta a kis textildarabot, melyen eddig csüngött, de ennek a valamikori, fekete szövetkabátnak, már oly mindegy, mamár inkább szürke, vagy fakó, de semmiképp nem fekete. Eldöntöttem, már amennyire erre most képes vagyok, hogy ma nem megyek, szükségem van az alvásra.

Elvonszoltam lagymatag, fáradt testemet a zuhanyig, majd magamra eresztettem a forró vizet. Miközben a bőröm hálásan itta be azt, próbáltam a fejem kitisztítani. Amióta elváltunk, nem tudok róla semmit, úgy képzeltem, fel tudom néha hívni, hogy megtudakoljam, jól van-e, de ez az állandó figyelés, nem engedi, úgy hittem, jobban bírom majd a hajtást, de tévedtem. A testemmel együtt az elmém is harcol már ellenem, és követeli a kikapcsoló üzemmódot.

Mikor az ágyra vetődtem, még mindig vele voltam gondolatban, csukott szememmel láttam őt, ahogy édesen alszik, vagy épp, ilyentájt ébred, kimegy a konyhába, elkészíti a pirítóst, s ha épp úgy véli, nekem is hoz belőle, természetesen teával. Hiányzik, sose gondoltam, hogy ennyire fura lesz nélküle. Üres, még akkor is, ha a felém irányított hang, így is ugyan annyi, mint egyébként, de a jelenléte, a figyelme, az, ami üressé tesz, hiányzik, hogy szóljak valakihez, hogy meséljek, hogy zenéljek neki. Így még a gitáromhoz sincs kedvem.

Bár alig élek, mégis elővakarom a telefonom a szekrényből, 7 óra van, akkor bőven fenn lehetnek. Feltárcsázom a számot, s próbálok nem hulla kóma hangon diskurálni majd.

- Igen, tessék.

- Lucius, te vagy?

- Ben, de örülök, hogy hívtál, azt hittem van valami bajod, épp terveztem, hogy este mostmár mindenképp megkereslek megint. Nem voltál elérhető, jól vagy?

- Öhm, persze, semmi baj, csak el voltam havazva, a telóm meg kikapcsolva a fiók mélyén rekedt.

- Három hétig?

- Annyi??

- Igen. Biztos jól vagy?

- Aham.

- Mond, mikor ettél utoljára? Alvás?

- Nem érdekes.

- Ben, ne tedd ezt!!!

- Dominick jól van?

- Persze, a minap voltam náluk, miért kérded?

- Tudni akartam, hogy jól érzi magát.

- Vele se…? Hülye kérdés.. Figyelj, hétvégén nálam lesznek a srácok, elviszem őket múzeumba meg vidámparkba, este beszélhetnél velük, ha gondolod.

- Majd meglátom.

- Ben, nem akarok kioktató lenni, de pihenj le, nagyon fáradtnak tűnsz.

- Megfogadom. Akkor majd este.

- Oké, szia.

- Szia. – nyomtam le a kis pityegőt, majd ki is kapcsoltam.

Hat órányi jótékony alvás után, magamba eszközöltem némi meleg élelmet, majd leültem a laptopom elé, hogy végigböngésszem, az elhanyagolt hírhalmot.

Fura pislákoló ablak jött fel jobbról, jaaaa msn.. fúú, elfelejtettem lenyomni, kia…

~Aki üzenete:

Szia Ben! Itt vagy?

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Szia Aki. Épp hívni akartalak titeket, reggel beszéltem Lucival, mondta, hogy mentek hozzá.

~Aki üzenete:

Aham, már itt vagyunk. Klassz nap volt, jót csavarogtunk. Hogy vagy? Mikor látunk?

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Nem tudom sajnos, lehet nem is tudok menni.

~Aki üzenete:

Ne csináld már, olyan rég nem láttalak. Legalább pár napra.

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Meglátom jó?

~Aki üzenete:

Ok. :(

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Dominick ott van?

~Aki üzenete:

Aham, bár épp nagyon elfoglalt. ;)

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Mit csinál?

~Aki üzenete:

Dögönyözi a kutyánkat. Várj, idehívom. XD

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Kutya? Milyen kutya?

~Aki üzenete:

Sztijijfikgjrlirta

Bocsi. Szia. Letettem a kutyát. Vele együtt nehéz gépelni. :))

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

MILYEN KUTYA?

~Aki (helyett Domi) üzenete:

Spot. Ez a neve. Én adtam. Papa vette. Nagyon aranyos. *-*

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Szóval Spot. Miért az?

~Aki (helyett Domi) üzenete:

Mert egy pötty az egész. Nagy fekete szűrpamacs, a hasán, orrán fehér folt, és a farka hegyén, pont a csúcsán, ott egy pici pont. És ezért lett.

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

És Lucius hagyta, hogy elvigyétek?

~Aki (helyett Domi) üzenete:

Nem kérdeztük. XD Mivel már itt van, nem teheti ki, így viseli a következményeket. A lakás már egy csatatér, de igyekszünk utána takarítani.

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Nem akarom tudni…

~Aki (helyett Domi) üzenete:

Jobb is, Lucius nem épp boldog, de majd kiengesztelem, kiengeszteljük. Képzeeld, ma voltunk vidámparkba is, annyira magasra felvitt az a hinta, és bár eleinte nagyon félelmetes volt, annyira megtetszett, hogy Akinak kellett onnan elvonszolni.

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Mi?

~Aki (helyett Domi) üzenete:

Tuudod, az a körhintás izé, nagy kerek, világítós.

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Domi, te vagy az?

~Aki (helyett Domi) üzenete:

Peeersze, ki más?? XD XD Cseréltünk, Aki-> kuty, Domi-> gép. XD Érted?

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Áááá. Mostmár igen.

~Aki (helyett Domi) üzenete:

Hülye így a neved, nem írod át?

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Nincs szükségem itthon az msn-re.

~Aki (helyett Domi) üzenete:

Azt tudom én, de amíg nem itthon vagyok, addig tudunk itt dumálni. :) Nem klassz?

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Hmm, de tényleg klassz.

~Aki (helyett Domi) üzenete:

Több lelkesedést. :) Örülj már. Nézd, : (kettőspont) + ) (zárójel) = :)

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

:9 :) Örülsz?

~Aki (helyett Domi) üzenete:

Csúúcs, másodjára sikerült is. :P

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Ötödik, a többit töröltem...

~Aki (helyett Domi) üzenete:

Haladnod kéne a korral! XD Fuu de megyek, kivisszük a dögöt Akival, hogy ne Lucius új, fehér gyapjú szőnyegére csináljon, mert akkor, ha hazajön, kinyiffant, és annyi, nem látsz élve. XD

~benjamin.d@hotmail.com üzenete:

Azt nagyon nem szeretném. Akkor holnap beszélünk.

~Aki (helyett Domi) üzenete:

Csúcs. Jövök. Puszi. Akitól is. :) :*

~Aki (helyett Domi) kijelentkezett...

- Remek. Dőltem hátra a székemben fülig érő mosollyal. - Jól érzi magát. Ennyit még sosem beszéltem vele. – kacagtam fel hangosan. – Jó tudni, hogy írásban kommunikatív. Ezt sose próbáltuk.

Megoldások halmaza

- Dominic, idejönnél egy percre, kérlek.

Enyhe mosollyal a szája szélén indult meg felém. Akaratlanul viszonoztam a gesztust, persze rásegített a tény, hogy az én pólóm van rajta. Ezeréves, elnyúlt darab, attól se lennék meglepve, ha tele lenne már lyukakkal. Nem engedi, hogy hosszú távon birtokoljam, vagy kimossam, vagy elvegyem. Akaratos.

- Ajj te, - mosolyogtam még jobban, - már olyan szörnyen fest ez, ne adjak egy másikat? Szívesen tenném, még vennék is olyat, ami saját, most van kis spórolt pénzünk. Dobjuk már ki, kérlek. – fogtam meg a szegélyét, és kicsit közelebb húztam magamhoz vele.

Csóválta a fejét és mérgesen nézett rám.

- Szóval nem. Hát remek. Na csüccs. Gondolom sejted, nem a póló kidobása végett hívtam össze ezt a rögtönzött lakógyűlést. – megcirógattam az arcát. – Mit szólnál egy kis nyaraláshoz, utazáshoz?

Felderült az arca, láthatóan nem volt ellene a dolog.

- Nekem el kell mennem, valami nagyon fontos dolgot el kell intéznem, és sajnos, nem vihetlek magammal. Viszont nem hagynálak itthon két hétre. Szeretném, ha addig olyan helyen lennél, ahol…

Elgörbült a szája széle. Tudtam, hogy nem erre számított, és nem így gondolta, s azt is, hogy nem lesz könnyű menet. Már nem nézett rám, az alatta lévő pléd rojtjait bámulta, tudtam, hogy elpityeredett.

- Figyelj rám, - simítottam az álla alá, és magamhoz fordítottam. – ha tehetném, tudod jól, hogy nem haboznék, és nem lenne gond, hogy gyere, de ez, most… olyan, hogy semmiképp se jöhetsz velem. Túl veszélyes. Nem akarom, hogy bajod essék, viszont rengeteget keresek vele. Ez vígasztal, egyébként eszem ágában nem lenne elvállalni, de kihúz minket a szarból. Meg kell tennem, értünk, tudod?

A mogyorószín könnyes szemek direkt kerülték tekintetem, forgolódtak és kutatták a helyet, melyre fókuszálhatnak, mondván, ők nem rám figyelnek.

- Ne tedd ezt. Figyelj, - túrtam bele az ébenfekete drótszerű göndörségbe. – én se így akartam ezt, de nem tehetlek ki ekkora veszélynek. Ha bajod esne, abba belehalnék. Tudod, hogy nincs senkim. Nekem csak Te vagy.

Megtalálta a megfelelő pontot. Az ölébe hanyagul leengedett kezeit bámulta. Az apró remegésére azonnal felfigyeltem, már zokogni kezdett.

- Ez nem a világ vége, hallod? Csak néhány hét, és ismét minden úgy lesz, ahogy eddig.

Vállamnak nyomta homlokát, vékonyka karjaival finoman átölelt, és csontos kis ujjaival a hajam végét markolta meg. Kezeim finoman a derekára simítottam, és közelebb húztam.

- Beszéltem a papáddal. – suttogtam a fülébe, és ő összerezzent. – Nagyon megörült a hírnek, hogy mész, hiszen, lassan négy éve, de lehet, hogy öt is, hogy nem látott. Rendkívül izgatott. Aki-chan is hazautazik a tiszteletedre. Nem leszel egyedül. Jó lesz, meglátod. Már nagyon hiányzol nekik, ezt te is tudod.

Közelebb csúszott, és amennyire csak tudott megszorított. Nagyot sóhajtottam. Régen volt már, hogy ennyire meghitten, ennyire közel van hozzám. Rég éreztem az érintését, azt, hogy egyáltalán van.

- Ha végeztem, megyek érted, és maradok is. Ott maradunk egy hetet még. Mehetünk strandra, vagy körhintázni, veszek neked vattacukrot, vagy amit csak szeretnél. Rendben lesz?

Bólintott a fejével, és finoman elengedett. A könnyes szempár az enyémet fürkészte, nem tudom, mit akart kiolvasni belőlük, de most, én voltam, aki kerülte a kontaktust.

A finom ujjacskák az állam alá simultak, és felemelte velük a fejem.

- Ígérd!

Olyan határozott volt, hogy meglepődtem rajta, meg azon is, hogy kimondta.

- Mit? – néztem a szemébe kissé értetlenül.

- Hogy hazajössz!

- Ígérem. – mondtam ki minden meggyőződéssel az általa kívánt varázsszót, bár a lelkem mélyén, tudtam jól, hogy nem lesz olyan egyszerű.

Némi megelégedéssel nyugtázta ígéretem, és visszatette a homlokát a vállamhoz. Finoman simogattam a hátát, ő meg nagyokat szuszogva pihent rajtam. Eszem ágában sem volt, megtörni ezt a csodát, még amiatt sem, hogy közöljem, pakolnunk kéne, mert hajnalban indul a gép.

Megvártam még mély álomba nem szenderül, és óvatosan lefektethetem az ágyban. Amilyen csendben csak tudtam, elővettem két bőröndöt, egyet neki, egyet nekem. Vele kezdtem. Kipakoltam az összes szükségesnek vélt holmit, végiggondoltam, mi kellhet neki, mi az, amiről nem tud lemondani, ami hiányozna neki, ha ott lesz, és ami esetleg emlék és vinni akar. Betettem egy régebben készült közös fotót, néhány prospektust, amit szívesen nézeget majd, betettem a kedvenc könyvét, és persze a kedvenc ruháit is. Mikor úgy véltem, mindent bepakoltam, bezártam a pakkot, és nekiültem a sajátomnak. Közel fél óra kellett, hogy azt is megfelelőképp elrendezzem, majd nekiindultam aludni. Maradt kemény egy órám arra, hogy pihenjek. Miközben felé sétáltam, ismét a pólóján, pólómon akadt meg a szemem. Kis tétovázás után, visszafordultam, és vadul kutatni kezdtem a szekrényemben. Emlékeztem, hogy valahova ide bedobtam azt a vackot. Tudom, hogy nem volt szívem kidobni, pedig vagy három éve nem hordom, mégse. Megtaláltam, jól emlékeztem, hogy kiskutyák vannak az elején, hmm, tökéletes lesz. Kinyitottam a bőröndjét és egy cetlivel a ruha halom tetejére hajtottam.

Hogy legyen mibe aludnod!

Csók

Ben

Törmelék

A temetetlen múlt sötét és sivár talaján lépkedtem, gondolataim vadul cikáztak a sötétben, s kutatták az emléket, melyet oly régen elfeledtem. A nap, mikor beborult felettem az ég.

Végiggondolva, az ember legnagyobb gyengesége, saját magától való félelme, s a felismerés, hogy veszendő. Nincs birtokunkban örök élet, s bár ez nem gond, mármint részemről, hiszen valahogy úgy érzem, az öröklét nem nyújt vigaszt. Hogy élne az ember öröklétben, mikor a kihelyezett céljait, mind időre akarja teljesíteni? A tudat, hogy vége lehet, erőt ad ahhoz, hogy meglépd, amit meg kell, hogy az eléd görgetett akadályokat, vagy így, vagy úgy, de átlépd.

Oly sok halált láttam, már, mind, egytől egyig, félelemmel teli. Mikor tudatosul benned, hogy itt a vég, nincs tovább, akkor kapaszkodnál leginkább az életbe. Görcsösen ragaszkodsz a cseppnyi időhöz, melyet e planétán töltöttél, mondván, még nem vittem véghez a küldetésem. De mi az, amiért mi itt vagyunk? Kétlem, hogy a pusztítás, melyet véghez kell vinnünk, mégis abban vagyunk a legjobbak. Oly sok kárt okozunk, oly sok sebet vájunk, mégis, abban az utolsó percben, reméljük, hogy bűneink megbocsátást nyernek, hogy gyarló lelkünk békében nyugodhat.

A legszebb emlékem a szoba, melyben festhettem. Akkor még voltak színek a vásznon. Ismertem a paletta összes színét, és szerettem használni őket. Ma már nem is veszem elő a vásznat, kidobtam a festékeim. Mind egy szálig, a szemétben landoltak. Megrémített a kép, melyet magam előtt láttam. Vörös és fekete, semmi más. Elborult, véres massza, kín és szenvedés, tűz és hamu. Nem maradt más, csak elporladt emlékek. A vászonról lefolytak a színek, helyettük furcsa massza maradt, eltűntek a sarokban, vagy ki tudja, visszamentek oda, ahova tartoznak. Egy nap eltűnt a fény, a redőny reluxái elzártak mindent, a függöny, behúzva maradt. Bennrekedt a sötét, s elemésztett. Sorsom megpecsételte egy bukott angyal s egy démon szövetsége, a pecsét, mely a kínból született. Nem haragszom rá, hiszen nem tudta, mit forralnak ellene. Engem ragadott el a mély, helyettük…

Nem féltem tőle, sőt, inkább örültem. Olyankor jött, mikor semmim sem volt. Sötét szárnyaival lágyan csiklandozott, fojtó, szúrós szaga, égett hús, és kén, mégis, jól esett, ahogy bölcsőként körbevont szárnyaival. Lágyan suttogott, karmos kezével végigcirógatta arcomat, s minden ellenkezés nélkül, le tudott magával húzni. Kivárta a megfelelő időt, s én, nem dacoltam vele.

Menedék volt, s a felkínált alku, egy lehetőség, hogy életem jobbá forduljon. Eladtam a lelkem, s hű zsoldosa lettem a halálnak.

Csak Ő volt, ki kitartott mellettem, s maradt nekem. Dacolt a sötéttel, s az engem körül ölelő démonnal. Néma kísérőm, türelmével s kitartásával, elérte, hogy fény szűrődjön a vak sötétbe. Visszarántott eme köztes világba, s dacosan belém kapaszkodva, nem engedi, hogy elemésszenek. Bátor harcosom, büszke, hangtalan kísérőm, ki itt tart engem. Csempész az ürességbe valamit, valami fájót és furát. Olyat, melyet oly rég elfeledtem. Azt hiszem, szín.

E folt a vásznon, alig észrevehető…

Kék…

Ujjaim görcsös szorításával, ismét visszarántott a ködből. Oly lágyan aludt mellettem, szemöldökét magasra tornázta. Nem tudom, mit álmodhat, de a szája sarkában megbújó mosolyból, arra gondolok, valami szépet. Jobbommal lágyan túrtam ébenfekete göndör fürtjei közé.

Drága éltetőm… mond, miért tartasz itt?

Út a pokolba

Az érzéseim… elmúltak. Olyan rég volt, lehet, sose volt. Nem tudom, hol vesztettem el. Talán az élet egyre rögösebb és kilátástalanabb útvesztőjében hagytam el, mikor megtanultam, az emberi lélek korcs, s a világ, miben élünk, zord. Gyermeki álmaim, vakmerő, színes képzeteim tovavesztek. Lett helyette néma szürkeség. Már nem érzek semmit. Üres vagyok. Már csak Ő az, aki ideköt.

Néma lesben álltam a sikátor sarkában, pontosan tudtam, hogy oda fog kijönni, őgyelegni az aktuális kurvával. Nem kellett sokat várnom. Egy pirosra mázolt ocsmányképű magas sarkúban feszengő, szőrmekabátos, alul férfi, felül cici egyeddel masírozott ki az ajtón. Elindultak a megszokott helyre, így magam is akcióba lendültem. Megigazítottam a fekete kabátom gallérját, felhúztam, hogy takarja az arcom felét, nem mintha számított volna a külső, de ez volt a szokásom. Laza mozdulatokkal, zsebre dugott kézzel mentem hozzájuk.

A furcsa szerzetnek adtam némi aprót. Nem sokat, csupán annyit, hogy némán elslisszoljon a terepről. Intettem a fejemmel, hogy kopjon, s értette a dörgést.

Korcs lettem magam is. Nem tudom, mikor jött el az a nap, mikor elkezdtem élvezni ezt. A húsba hatoló penge tökéletes precizitással váj bele a testbe, pontosan a bordák közé, néma gyilkos, a legjobb erre a célra. A vér, forró, kissé csiklandós érintése, ahogy végigfolyik a kezemen. Csupán csak pár perc, egy rémült, elkerekedett szemű tekintet, és vége is. Egy disznóval kevesebb. Jobb, mint a disznótor, bár sajnálom, hogy nem nyúzhatom meg. Kiveszem a tárcáját a zsebéből, plusz az ékszereket, hisz rablógyilkosságnak álcázom a jól megfizetett bérgyilkosságot, majd tovább is megyek. Könnyű volt, mint mindig. Elégedetten sétálok végig az utcán, fanyar mosollyal az arcomon. Tudom, hogy az utam, a pokolba vezet.

Nem én választottam ezt, megpecsételték a sorsom. Dönteni kellett, s én, megtettem. Katona is lehetnék, a háborúban is lehet ölni, csak ott fegyverrel, meg bombákkal. Ott nem ítélnek el érte, sőt még érdemrendet, meg keresztet is kapsz. Kitüntetéseket aggatnak rád, mert te vagy a nemzet büszkesége. Mi e-között és az én munkám közt a különbség?

Én inkább néma gyilkos vagyok. Puszta kézzel, damillal, bármivel, ami épp a kezem ügyébe kerül. Ezekért az embernek nevezett fajzatokért amúgy sem kár. Csupán megtisztítom a várost néhány bűnbarlanglakótól. Nem mellesleg, meg is fizetnek érte.

Azért vicces, mikor épp az előző munkaadóm kell felnyársalnom. Volt már rá példa. Én nem vagyok elkötelezve, egyik oldal felé sem. Ott dolgozom, ahol megfizetnek, s amíg ők egymást némán irtják, én ki tudom fizetni a számlákat és meg tudunk élni.

Meg lehet vetni, lehet utálni, leszarom. Nem érdekel, ki mit gondol, vagy érez, baromira hidegen hagy, mindenki hegyi beszéde az élet értékeiről, vagy arról, hogy mi helyes vagy mi nem az.

Bambán bámultam hazafelé a város fényeit, hanyag mozdulattal dugtam a kezem a zsebembe, és azon filozofáltam, vajon ma mit kéne enni, ami hamar készen van, és tápláló? Nem mellékesen Dominicknak is megfelel.

Óvatosan nyitottam az ajtót, hisz nem tudtam, épp mit csinál, lehet, már alszik, és akkor nem verném fel... A tévét bámulta.

- Domi, én vagyok, Ben. Hazajöttem!

Egy apró mosolyt szentelt nekem, majd a kutyás mamuszába csúsztatta a lábait, és elém csoszogott.

- Szia. – böktem meg az orrommal az övét.

Finoman átölelt, majd a kezemet megfogva, becipelt az ágyig.

- Tévézzünk? Mi a műsor?

Rábökött az újságra. Áh, a Vámpírok bálja. Jó választás. Levettem a kabátom, majd mellé ültem.

- Ma elvégeztem a munkám Domi. Pár nap, és ki tudjuk fizetni a számlákat.

Kissé szomorú képet vágott, majd szorosan hozzám bújt.

- Oké. – suttogott.

Ne menj el!

Nem igazán kamálom a hajnali keléseket, sem az éjszakai munkát, de az ember ne válogasson, inkább örüljön, hogy van mit ennie, és nem fagy meg. Mindegy is, végülis nem panaszkodhatok, lehetne ennél rosszabb is. Ezt a vityillót legalább, úgy ahogy fenn tudom tartani, bár adóság, az van bőven, de inkább lógok a haveroknak, mint a banknak. Ők legalább nem számolnak fel kamatos kamatot.

Indulás előtt még ránéztem, nekem háttal fordulva aludt. Végigsimítottam a hátát, majd elindultam „dolgozni”.

A sötét kabátos fickó már várt a megbeszélt helyen, a lámpa fénye pont úgy esett, hogy válltól lefelé láttam belőle valamit. Kezében boríték volt.

Megszokott momentum, hogy némán átveszem tőle, s ő vakkant némi infót. Most annyit mondott, csendben.

Oh mondom, megint ki vagyok segítve.

A borítékban egy kép volt, valami hatalmas emberről, a hátoldalán odabiggyesztették a nevét. Mellékelve papírok, több tíz oldalas bűnlajstrom, körözési papírok, elfogató parancs, váltságdíj.

A summa nem kevés, igazán a bögyükbe lehet a fickó. A borítékot négyfelé hajtva, beleteszem a zsebembe, majd egy fejbiccentéssel távozok.

A fickó holnap este a testőrei nélkül elmegy a luxus negyedbe, ott kell tőle egy életre elbúcsúznom.

Nem hinném, hogy hiányozna bárkinek is ez a dagadt pacák. Sőt, szerintem én leszek a nap hőse, ha végre eláshatják.

Hideg vagyok? Meglehet. Így hozta a sors.

Okosok odafenn azt állítják, amíg az ember képes sírni, addig vannak érzései. És nem lehet végképp elítélni őket. Nos, a napját se tudom mikor sírtam utoljára.

Rég felhagytam azon vágyaimmal, miszerint bármit is kapnék tőle. Akár csak egyetlen szót. Nem túl nagy vágy szerintem egy magamfajtától. Mégse kaptam meg. Egy idő után, feladtam, s ahogy teltek a napok, és évekké duzzadtak, egy kissé eltávolodtunk.

Olyan jó volt, mikor még esténként szüksége volt a társaságomra, mikor még vágyta, hogy velem alhasson, hogy fogjam a kezét, hogy segítsek öltözni, vagy csak, hogy elvigyem sétálni a közeli állatkertbe. Mindig mosolygott. Szerette az állatokat, szerintem ma is szereti. Mégse hagyja, hogy elvigyem bárhová is. Kizárt magából, s én, lassan beletörődöm.

Az ajtó zárja csak egyet kattant. Végigfutott a fejemen, hogy vajon csak én nem zártam be megfelelően? De hisz emlékszem, hogy kettőt fordult. Akkor Ő ment el? De hisz ma nincs suli, meg semmi ilyenek. Nem szokott csak úgy elmenni, főleg nem…

-         Dominic! Dominic! Hol vagy?

Tényleg nincs. Hova mehetett? A büdös francba! Hol???

A ruhái, nincsenek, az istenit! Hol? Hova mehetett? Hisz senkije sincs.

-         Halló. – dadogok, az ideg majd szétfeszít.

-         Szia, mi a baj? – szerencsém hogy a vonal túloldalán ismét a megtestesült higgadtság beszél.

-         Dominic! Ott van?

-         Ben, nyugodj meg. Mi történt?

-         Ott van? – üvöltöm.

-         Nem nincsen. Kérlek, nyugodj le, mert ez így nem jó egyikünknek sem. Mond el, mi történt!

-         Hogy mi? Az, hogy nincs itt, összecsomagolt, és nincs!!! Elment, és nem tudom, hol lehet! Csak hozzátok mehetett!!!

-         Figyelj rám, kérlek, higgadj le. Nem én vagyok a főgonosz okké? Lehet még úton van, lehet nemrég ment el, és a sokadik sarkon meggondolja magát. Ülj le szépen, és várd meg. Ha esetleg hozzám jön, felhívlak. Jó lesz így?

-         Rendben Lucius. Kérlek ne haragudj én…

-         Semmi baj. Csak ne légy ideges. Megoldjuk.

-         Oké. Hívj, ha van valami.

-         Első dolgom lesz.

-         Kösz. – nagyot koppant az asztalon a mobil. Lábammal vadul doboltam a földön, fejemet a kezemnek támasztottam.

BASSZUS!!!!


--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Még mindig idegbeteg vagyok, nem csoda… Lassan szétfeszít. Azt hiszem képtelen vagyok ezt megfelelőképp kezelni. A telefonom másodpercente nézem, de semmi. Minden neszre az ajtót bámulom, de csak a szomszédok csoszognak. Kurva istenit!

Összerezdül a vállam, s lassan nem vagyok ura saját testemnek, egyre inkább elfog valami belső, szorító érzés. Sose tapasztaltam még ilyet. Még mindig a fejemet fogom, és próbálok nagyokat nyelni, hiába.

Fura. Sós csepp. Meglepődtem saját könnyem ízén. Nem emlékeztem rá, hogy milyen is az. Nem tudom, egyáltalán honnan volt képes előtörni. Azt hiszem, ha odabent végképp felborul minden, a test elkezd könnyezni. Nem irányíthatom.

Takarója csücskét markolom, és várom, hátha megenyhül a nyilalás, de hiába.

Mikor fény jött be az ajtón, már majdnem elaludtam. Arcomon megszáradtak a könnyek, és furcsa sós elegyként tapadtak bőrömhöz. Ott állt, kezében a bőrönddel. Csak néztem Őt, s dühös volt. Szemében furcsa csillogás, szája lefelé biggyedt, és szokásához híven, engem figyelt. Talán percek teltek el, mire képes voltam feldolgozni. Lassan álltam fel, és elé léptem.

Egy araszt hagytam kettőnk közt, mit ő lépet át. Homlokával mellkasomnak dőlt. Szorosan öleltem át s vállaiba könnyeztem.

- Buta!

Pulóverembe markolt, majd végigsimított hátamon.

- Köszönöm. Igyekszem. Hidd el. Jobb lesz. Jobb!

Még mindig szorított, majd tenyerével végigsimított arcomon.

- Többé ne menj el kérlek. - suttogtam

- Te se.

Fel se fogtam, hogy hangja az, mi megtörte a csendet. Azt sem, hogy belőle jött elő. Oly halk volt és gyenge, mégis. Értettem. Nekem szólt, csak nekem.

- Sajnálom. Többé nem hagyom, hogy ennyire elromoljon.

Finoman csókolt arcon, majd ágyam szélére ült, és engem figyelt.

- Velem maradnál?

Bólintott.

- Jól van.

Nem írtam sokat, csupán ennyit:

Hazajött.

Volt, elmúlt…

Csupán csak az első néhány akkordot pengettem le, mikor megéreztem a tekintetét magamon. Fél szememmel sandítottam rá, az ajtófélfának támaszkodott, ujjaival a megfelelő ütemet dobolta. Felismerte a dallamot. Egy néma mosollyal intettem neki, hogy jöjjön beljebb, és megtette. A szőnyeg finoman lapult le a súlya alatt, mellém ült a kanapén és figyelt.

Gyengéden simítottam végig ébenfekete drótszerű haján, majd újra a gitáromra szenteltem a figyelmem. Belekezdtem a dalunkba, mit már megannyiszor eljátszottam, de unos-untalan, követel tőlem. Nem szavakkal, csupán tettekkel.

Az évek alatt volt időm megtanulni a nyelvét, azt, ahogy velem kommunikál és a világgal. Számtalan helyen jártunk, megannyi orvoshoz vittük, mind azt mondta, semmi baja, csupán, nem akar beszélni. Nincsenek genetikai elváltozásai, vagy bármilyen olyan nemű betegsége, melyre fogni lehetne némaságát. Igazából, nincs szükségem a szavaira. Talán a mögöttünk álló megszámlálhatatlan nap összekovácsolt minket annyira, hogy értsem Őt. Bár bevallom, ennek köszönhetően, vagy éppen emiatt, nem sokat szólok én se. Néha hiányzik. Vannak napok, mikor visszakívánom a közös estéket, mikor betakargatva az ágya szélén olvastam mesét. Már felnőtt, nincs szüksége effélékre. Önmaga is képes megélni, sőt, munkája is van. Találtunk egy civil szervezetet, akik halmozottan sérült, és sérült embereket foglalkoztatnak. Ő is ennek keretein belül dolgozik. Gyerekek mellett van. Tudom, hogy szeretni, látom a szemén.

Ez az egy szoba-konyhás emeleti lakás, nem a világ legjobbja, de jelenlegi keresetünkből erre futja. Rég volt, hogy eljöttünk, bár még mindig emlékszem a napra. Nem volt más választásunk, akkor és ott, úgy érzem, ez volt a helyes. Néha kapunk egy hívást, hogy jól elvagyunk-e vagy ilyenek, de egyébként, megszakítottam minden kapcsolatot mind a bátyámmal, mind pedig Luciussal.

Volt egy kutyánk, pár éve, Teónak hívták. Dominick nagyon szerette, sokat futkostak, és ugrándoztak együtt. Jó volt rájuk nézni. Csórikám tavaly múlt ki. Elészaladt egy teherautónak, nem lehetett megmenteni, el kellett altattatnom. Azóta, még jobban bezárt, szinte alig látom. Felszereltünk egy függönyt. Amolyan elválasztó gyanánt, hisz egy szobán osztozunk. Van, mikor hetekre elhúzza azt. Az egyetlen dolog, mellyel magamhoz tudom csalni, az a zene.

A gitárom hangjára mindig jön, mellém ül, s még játszom neki, addig… van nekem.

Szükségem van rá, a társaságára, még így is. Igaz, nem egy inger gazdag környezet, de nekem csak ő van már. Az egyetlen, aki velem tartott azon a napon. A napon, mikor minden megváltozott.

A veszekedésünk nagyobb volt minden előzőnél, sose feledem a tányércsörömpölést és a szitkozódást. Elszabadult indulatok, vissza nem szívható szavak cikáztak, és a végére úgy határoztam, nincs okom maradásra, pillanatok alatt töltöttem tele addigi életem emlékeit. Két bőröndbe elfértek a létszükséges dolgaim. Könnyes szemmel rohantam ki az ajtón, búcsút intve mindannak, ami addig volt nekem.

Ő ott állt, előttem. Az ajtónak feszülve nézett rám, karom szorítva húzott vissza!

Tudom, hogy üvöltöttem vele, hogy közöltem, eresszen, vagy nem állok jót magamért. Visszavonszolt az előszobába, és a holmijára mutatott. Nem értettem, mit akar tőlem, de mikor nekilátott csomagolni, megvilágosodtam.

Megannyiszor kérdeztem, biztos-e a dolgában, hogy nem-e akar maradni, hisz vele nem volt baj, rá nem volt mérges senki, de Ő velem akart lenni, így ketten hagytuk el örökre azt a házat.

Nem Luciusra vagyok mérges őszintén, hisz ő sose ártott nekem, sőt. Mindig segített, meghallgatott. Kedves fickó. Egyszerűen a testvéremmel ketten… nem voltunk jó párosítás. Különösen nem azok után, hogy összeraktuk a múltunk darabkáit.

Itt vagyunk, ebben a porfészekben ketten… egyetlen dolog tart még minket össze; A zene.