2011. december 19., hétfő

Ne menj el!

Nem igazán kamálom a hajnali keléseket, sem az éjszakai munkát, de az ember ne válogasson, inkább örüljön, hogy van mit ennie, és nem fagy meg. Mindegy is, végülis nem panaszkodhatok, lehetne ennél rosszabb is. Ezt a vityillót legalább, úgy ahogy fenn tudom tartani, bár adóság, az van bőven, de inkább lógok a haveroknak, mint a banknak. Ők legalább nem számolnak fel kamatos kamatot.

Indulás előtt még ránéztem, nekem háttal fordulva aludt. Végigsimítottam a hátát, majd elindultam „dolgozni”.

A sötét kabátos fickó már várt a megbeszélt helyen, a lámpa fénye pont úgy esett, hogy válltól lefelé láttam belőle valamit. Kezében boríték volt.
Megszokott momentum, hogy némán átveszem tőle, s ő vakkant némi infót. Most annyit mondott, csendben.
Oh mondom, megint ki vagyok segítve.

A borítékban egy kép volt, valami hatalmas emberről, a hátoldalán odabiggyesztették a nevét. Mellékelve papírok, több tíz oldalas bűnlajstrom, körözési papírok, elfogató parancs, váltságdíj.

A summa nem kevés, igazán a bögyükbe lehet a fickó. A borítékot négyfelé hajtva, beleteszem a zsebembe, majd egy fejbiccentéssel távozok.

A fickó holnap este a testőrei nélkül elmegy a luxus negyedbe, ott kell tőle egy életre elbúcsúznom.

Nem hinném, hogy hiányozna bárkinek is ez a dagadt pacák. Sőt, szerintem én leszek a nap hőse, ha végre eláshatják.
Hideg vagyok? Meglehet. Így hozta a sors.

Okosok odafenn azt állítják, amíg az ember képes sírni, addig vannak érzései. És nem lehet végképp elítélni őket. Nos, a napját se tudom mikor sírtam utoljára.
Rég felhagytam azon vágyaimmal, miszerint bármit is kapnék tőle. Akár csak egyetlen szót. Nem túl nagy vágy szerintem egy magamfajtától. Mégse kaptam meg. Egy idő után, feladtam, s ahogy teltek a napok, és évekké duzzadtak, egy kissé eltávolodtunk.
Olyan jó volt, mikor még esténként szüksége volt a társaságomra, mikor még vágyta, hogy velem alhasson, hogy fogjam a kezét, hogy segítsek öltözni, vagy csak, hogy elvigyem sétálni a közeli állatkertbe. Mindig mosolygott. Szerette az állatokat, szerintem ma is szereti. Mégse hagyja, hogy elvigyem bárhová is. Kizárt magából, s én, lassan beletörődöm.

Az ajtó zárja csak egyet kattant. Végigfutott a fejemen, hogy vajon csak én nem zártam be megfelelően? De hisz emlékszem, hogy kettőt fordult. Akkor Ő ment el? De hisz ma nincs suli, meg semmi ilyenek. Nem szokott csak úgy elmenni, főleg nem…
-         Dominic! Dominic! Hol vagy?
Tényleg nincs. Hova mehetett? A büdös francba! Hol???
A ruhái, nincsenek, az istenit! Hol? Hova mehetett? Hisz senkije sincs.

-         Halló. – dadogok, az ideg majd szétfeszít.
-         Szia, mi a baj? – szerencsém hogy a vonal túloldalán ismét a megtestesült higgadtság beszél.
-         Dominic! Ott van?
-         Ben, nyugodj meg. Mi történt?
-         Ott van? – üvöltöm.
-         Nem nincsen. Kérlek, nyugodj le, mert ez így nem jó egyikünknek sem. Mond el, mi történt!
-         Hogy mi? Az, hogy nincs itt, összecsomagolt, és nincs!!! Elment, és nem tudom, hol lehet! Csak hozzátok mehetett!!!
-         Figyelj rám, kérlek, higgadj le. Nem én vagyok a főgonosz okké? Lehet még úton van, lehet nemrég ment el, és a sokadik sarkon meggondolja magát. Ülj le szépen, és várd meg. Ha esetleg hozzám jön, felhívlak. Jó lesz így?
-         Rendben Lucius. Kérlek ne haragudj én…
-         Semmi baj. Csak ne légy ideges. Megoldjuk.
-         Oké. Hívj, ha van valami.
-         Első dolgom lesz.
-         Kösz. – nagyot koppant az asztalon a mobil. Lábammal vadul doboltam a földön, fejemet a kezemnek támasztottam.

BASSZUS!!!!


--------------------------------------------------------------------------------------------------------------



Még mindig idegbeteg vagyok, nem csoda… Lassan szétfeszít. Azt hiszem képtelen vagyok ezt megfelelőképp kezelni. A telefonom másodpercente nézem, de semmi. Minden neszre az ajtót bámulom, de csak a szomszédok csoszognak. Kurva istenit!

Összerezdül a vállam, s lassan nem vagyok ura saját testemnek, egyre inkább elfog valami belső, szorító érzés. Sose tapasztaltam még ilyet. Még mindig a fejemet fogom, és próbálok nagyokat nyelni, hiába.
Fura. Sós csepp. Meglepődtem saját könnyem ízén. Nem emlékeztem rá, hogy milyen is az. Nem tudom, egyáltalán honnan volt képes előtörni. Azt hiszem, ha odabent végképp felborul minden, a test elkezd könnyezni. Nem irányíthatom.
Takarója csücskét markolom, és várom, hátha megenyhül a nyilalás, de hiába.

Mikor fény jött be az ajtón, már majdnem elaludtam. Arcomon megszáradtak a könnyek, és furcsa sós elegyként tapadtak bőrömhöz. Ott állt, kezében a bőrönddel. Csak néztem Őt, s dühös volt. Szemében furcsa csillogás, szája lefelé biggyedt, és szokásához híven, engem figyelt. Talán percek teltek el, mire képes voltam feldolgozni. Lassan álltam fel, és elé léptem.
Egy araszt hagytam kettőnk közt, mit ő lépet át. Homlokával mellkasomnak dőlt. Szorosan öleltem át s vállaiba könnyeztem.
- Buta!
Pulóverembe markolt, majd végigsimított hátamon.
- Köszönöm. Igyekszem. Hidd el. Jobb lesz. Jobb!
Még mindig szorított, majd tenyerével végigsimított arcomon.
- Többé ne menj el kérlek. - suttogtam
- Te se.
Fel se fogtam, hogy hangja az, mi megtörte a csendet. Azt sem, hogy belőle jött elő. Oly halk volt és gyenge, mégis. Értettem. Nekem szólt, csak nekem.
- Sajnálom. Többé nem hagyom, hogy ennyire elromoljon.
Finoman csókolt arcon, majd ágyam szélére ült, és engem figyelt.
- Velem maradnál?
Bólintott.
- Jól van.
Nem írtam sokat, csupán ennyit:
Hazajött.