- Dominic,
idejönnél egy percre, kérlek.
Enyhe mosollyal
a szája szélén indult meg felém. Akaratlanul viszonoztam a gesztust, persze
rásegített a tény, hogy az én pólóm van rajta. Ezeréves, elnyúlt darab, attól
se lennék meglepve, ha tele lenne már lyukakkal. Nem engedi, hogy hosszú távon
birtokoljam, vagy kimossam, vagy elvegyem. Akaratos.
- Ajj te, -
mosolyogtam még jobban, - már olyan szörnyen fest ez, ne adjak egy másikat?
Szívesen tenném, még vennék is olyat, ami saját, most van kis spórolt pénzünk.
Dobjuk már ki, kérlek. – fogtam meg a szegélyét, és kicsit közelebb húztam
magamhoz vele.
Csóválta a
fejét és mérgesen nézett rám.
- Szóval nem.
Hát remek. Na csüccs. Gondolom sejted, nem a póló kidobása végett hívtam össze
ezt a rögtönzött lakógyűlést. – megcirógattam az arcát. – Mit szólnál egy kis
nyaraláshoz, utazáshoz?
Felderült az
arca, láthatóan nem volt ellene a dolog.
- Nekem el kell
mennem, valami nagyon fontos dolgot el kell intéznem, és sajnos, nem vihetlek
magammal. Viszont nem hagynálak itthon két hétre. Szeretném, ha addig olyan
helyen lennél, ahol…
Elgörbült a
szája széle. Tudtam, hogy nem erre számított, és nem így gondolta, s azt is,
hogy nem lesz könnyű menet. Már nem nézett rám, az alatta lévő pléd rojtjait
bámulta, tudtam, hogy elpityeredett.
- Figyelj rám,
- simítottam az álla alá, és magamhoz fordítottam. – ha tehetném, tudod jól,
hogy nem haboznék, és nem lenne gond, hogy gyere, de ez, most… olyan, hogy
semmiképp se jöhetsz velem. Túl veszélyes. Nem akarom, hogy bajod essék,
viszont rengeteget keresek vele. Ez vígasztal, egyébként eszem ágában nem lenne
elvállalni, de kihúz minket a szarból. Meg kell tennem, értünk, tudod?
A mogyorószín
könnyes szemek direkt kerülték tekintetem, forgolódtak és kutatták a helyet,
melyre fókuszálhatnak, mondván, ők nem rám figyelnek.
- Ne tedd ezt.
Figyelj, - túrtam bele az ébenfekete drótszerű göndörségbe. – én se így akartam
ezt, de nem tehetlek ki ekkora veszélynek. Ha bajod esne, abba belehalnék.
Tudod, hogy nincs senkim. Nekem csak Te vagy.
Megtalálta a
megfelelő pontot. Az ölébe hanyagul leengedett kezeit bámulta. Az apró remegésére
azonnal felfigyeltem, már zokogni kezdett.
- Ez nem a
világ vége, hallod? Csak néhány hét, és ismét minden úgy lesz, ahogy eddig.
Vállamnak
nyomta homlokát, vékonyka karjaival finoman átölelt, és csontos kis ujjaival a
hajam végét markolta meg. Kezeim finoman a derekára simítottam, és közelebb
húztam.
- Beszéltem a
papáddal. – suttogtam a fülébe, és ő összerezzent. – Nagyon megörült a hírnek,
hogy mész, hiszen, lassan négy éve, de lehet, hogy öt is, hogy nem látott.
Rendkívül izgatott. Aki-chan is hazautazik a tiszteletedre. Nem leszel egyedül.
Jó lesz, meglátod. Már nagyon hiányzol nekik, ezt te is tudod.
Közelebb
csúszott, és amennyire csak tudott megszorított. Nagyot sóhajtottam. Régen volt
már, hogy ennyire meghitten, ennyire közel van hozzám. Rég éreztem az
érintését, azt, hogy egyáltalán van.
- Ha végeztem,
megyek érted, és maradok is. Ott maradunk egy hetet még. Mehetünk strandra,
vagy körhintázni, veszek neked vattacukrot, vagy amit csak szeretnél. Rendben
lesz?
Bólintott a
fejével, és finoman elengedett. A könnyes szempár az enyémet fürkészte, nem
tudom, mit akart kiolvasni belőlük, de most, én voltam, aki kerülte a
kontaktust.
A finom
ujjacskák az állam alá simultak, és felemelte velük a fejem.
- Ígérd!
Olyan
határozott volt, hogy meglepődtem rajta, meg azon is, hogy kimondta.
- Mit? – néztem
a szemébe kissé értetlenül.
- Hogy
hazajössz!
- Ígérem. –
mondtam ki minden meggyőződéssel az általa kívánt varázsszót, bár a lelkem
mélyén, tudtam jól, hogy nem lesz olyan egyszerű.
Némi
megelégedéssel nyugtázta ígéretem, és visszatette a homlokát a vállamhoz.
Finoman simogattam a hátát, ő meg nagyokat szuszogva pihent rajtam. Eszem
ágában sem volt, megtörni ezt a csodát, még amiatt sem, hogy közöljem,
pakolnunk kéne, mert hajnalban indul a gép.
Megvártam még
mély álomba nem szenderül, és óvatosan lefektethetem az ágyban. Amilyen csendben
csak tudtam, elővettem két bőröndöt, egyet neki, egyet nekem. Vele kezdtem.
Kipakoltam az összes szükségesnek vélt holmit, végiggondoltam, mi kellhet neki,
mi az, amiről nem tud lemondani, ami hiányozna neki, ha ott lesz, és ami
esetleg emlék és vinni akar. Betettem egy régebben készült közös fotót, néhány
prospektust, amit szívesen nézeget majd, betettem a kedvenc könyvét, és persze
a kedvenc ruháit is. Mikor úgy véltem, mindent bepakoltam, bezártam a pakkot,
és nekiültem a sajátomnak. Közel fél óra kellett, hogy azt is megfelelőképp
elrendezzem, majd nekiindultam aludni. Maradt kemény egy órám arra, hogy
pihenjek. Miközben felé sétáltam, ismét a pólóján, pólómon akadt meg a szemem.
Kis tétovázás után, visszafordultam, és vadul kutatni kezdtem a szekrényemben.
Emlékeztem, hogy valahova ide bedobtam azt a vackot. Tudom, hogy nem volt
szívem kidobni, pedig vagy három éve nem hordom, mégse. Megtaláltam, jól
emlékeztem, hogy kiskutyák vannak az elején, hmm, tökéletes lesz. Kinyitottam a
bőröndjét és egy cetlivel a ruha halom tetejére hajtottam.
Hogy legyen mibe aludnod!
Csók
Ben
