Az érzéseim… elmúltak. Olyan rég volt, lehet, sose volt. Nem tudom, hol vesztettem el. Talán az élet egyre rögösebb és kilátástalanabb útvesztőjében hagytam el, mikor megtanultam, az emberi lélek korcs, s a világ, miben élünk, zord. Gyermeki álmaim, vakmerő, színes képzeteim tovavesztek. Lett helyette néma szürkeség. Már nem érzek semmit. Üres vagyok. Már csak Ő az, aki ideköt.
Néma lesben álltam a sikátor sarkában, pontosan tudtam, hogy oda fog kijönni, őgyelegni az aktuális kurvával. Nem kellett sokat várnom. Egy pirosra mázolt ocsmányképű magas sarkúban feszengő, szőrmekabátos, alul férfi, felül cici egyeddel masírozott ki az ajtón. Elindultak a megszokott helyre, így magam is akcióba lendültem. Megigazítottam a fekete kabátom gallérját, felhúztam, hogy takarja az arcom felét, nem mintha számított volna a külső, de ez volt a szokásom. Laza mozdulatokkal, zsebre dugott kézzel mentem hozzájuk.
A furcsa szerzetnek adtam némi aprót. Nem sokat, csupán annyit, hogy némán elslisszoljon a terepről. Intettem a fejemmel, hogy kopjon, s értette a dörgést.
Korcs lettem magam is. Nem tudom, mikor jött el az a nap, mikor elkezdtem élvezni ezt. A húsba hatoló penge tökéletes precizitással váj bele a testbe, pontosan a bordák közé, néma gyilkos, a legjobb erre a célra. A vér, forró, kissé csiklandós érintése, ahogy végigfolyik a kezemen. Csupán csak pár perc, egy rémült, elkerekedett szemű tekintet, és vége is. Egy disznóval kevesebb. Jobb, mint a disznótor, bár sajnálom, hogy nem nyúzhatom meg. Kiveszem a tárcáját a zsebéből, plusz az ékszereket, hisz rablógyilkosságnak álcázom a jól megfizetett bérgyilkosságot, majd tovább is megyek. Könnyű volt, mint mindig. Elégedetten sétálok végig az utcán, fanyar mosollyal az arcomon. Tudom, hogy az utam, a pokolba vezet.
Nem én választottam ezt, megpecsételték a sorsom. Dönteni kellett, s én, megtettem. Katona is lehetnék, a háborúban is lehet ölni, csak ott fegyverrel, meg bombákkal. Ott nem ítélnek el érte, sőt még érdemrendet, meg keresztet is kapsz. Kitüntetéseket aggatnak rád, mert te vagy a nemzet büszkesége. Mi e-között és az én munkám közt a különbség?
Én inkább néma gyilkos vagyok. Puszta kézzel, damillal, bármivel, ami épp a kezem ügyébe kerül. Ezekért az embernek nevezett fajzatokért amúgy sem kár. Csupán megtisztítom a várost néhány bűnbarlanglakótól. Nem mellesleg, meg is fizetnek érte.
Azért vicces, mikor épp az előző munkaadóm kell felnyársalnom. Volt már rá példa. Én nem vagyok elkötelezve, egyik oldal felé sem. Ott dolgozom, ahol megfizetnek, s amíg ők egymást némán irtják, én ki tudom fizetni a számlákat és meg tudunk élni.
Meg lehet vetni, lehet utálni, leszarom. Nem érdekel, ki mit gondol, vagy érez, baromira hidegen hagy, mindenki hegyi beszéde az élet értékeiről, vagy arról, hogy mi helyes vagy mi nem az.
Bambán bámultam hazafelé a város fényeit, hanyag mozdulattal dugtam a kezem a zsebembe, és azon filozofáltam, vajon ma mit kéne enni, ami hamar készen van, és tápláló? Nem mellékesen Dominicknak is megfelel.
Óvatosan nyitottam az ajtót, hisz nem tudtam, épp mit csinál, lehet, már alszik, és akkor nem verném fel... A tévét bámulta.
- Domi, én vagyok, Ben. Hazajöttem!
Egy apró mosolyt szentelt nekem, majd a kutyás mamuszába csúsztatta a lábait, és elém csoszogott.
- Szia. – böktem meg az orrommal az övét.
Finoman átölelt, majd a kezemet megfogva, becipelt az ágyig.
- Tévézzünk? Mi a műsor?
Rábökött az újságra. Áh, a Vámpírok bálja. Jó választás. Levettem a kabátom, majd mellé ültem.
- Ma elvégeztem a munkám Domi. Pár nap, és ki tudjuk fizetni a számlákat.
Kissé szomorú képet vágott, majd szorosan hozzám bújt.
- Oké. – suttogott.
