Megoldások halmaza

- Dominic, idejönnél egy percre, kérlek.

Enyhe mosollyal a szája szélén indult meg felém. Akaratlanul viszonoztam a gesztust, persze rásegített a tény, hogy az én pólóm van rajta. Ezeréves, elnyúlt darab, attól se lennék meglepve, ha tele lenne már lyukakkal. Nem engedi, hogy hosszú távon birtokoljam, vagy kimossam, vagy elvegyem. Akaratos.

- Ajj te, - mosolyogtam még jobban, - már olyan szörnyen fest ez, ne adjak egy másikat? Szívesen tenném, még vennék is olyat, ami saját, most van kis spórolt pénzünk. Dobjuk már ki, kérlek. – fogtam meg a szegélyét, és kicsit közelebb húztam magamhoz vele.

Csóválta a fejét és mérgesen nézett rám.

- Szóval nem. Hát remek. Na csüccs. Gondolom sejted, nem a póló kidobása végett hívtam össze ezt a rögtönzött lakógyűlést. – megcirógattam az arcát. – Mit szólnál egy kis nyaraláshoz, utazáshoz?

Felderült az arca, láthatóan nem volt ellene a dolog.

- Nekem el kell mennem, valami nagyon fontos dolgot el kell intéznem, és sajnos, nem vihetlek magammal. Viszont nem hagynálak itthon két hétre. Szeretném, ha addig olyan helyen lennél, ahol…

Elgörbült a szája széle. Tudtam, hogy nem erre számított, és nem így gondolta, s azt is, hogy nem lesz könnyű menet. Már nem nézett rám, az alatta lévő pléd rojtjait bámulta, tudtam, hogy elpityeredett.

- Figyelj rám, - simítottam az álla alá, és magamhoz fordítottam. – ha tehetném, tudod jól, hogy nem haboznék, és nem lenne gond, hogy gyere, de ez, most… olyan, hogy semmiképp se jöhetsz velem. Túl veszélyes. Nem akarom, hogy bajod essék, viszont rengeteget keresek vele. Ez vígasztal, egyébként eszem ágában nem lenne elvállalni, de kihúz minket a szarból. Meg kell tennem, értünk, tudod?

A mogyorószín könnyes szemek direkt kerülték tekintetem, forgolódtak és kutatták a helyet, melyre fókuszálhatnak, mondván, ők nem rám figyelnek.

- Ne tedd ezt. Figyelj, - túrtam bele az ébenfekete drótszerű göndörségbe. – én se így akartam ezt, de nem tehetlek ki ekkora veszélynek. Ha bajod esne, abba belehalnék. Tudod, hogy nincs senkim. Nekem csak Te vagy.

Megtalálta a megfelelő pontot. Az ölébe hanyagul leengedett kezeit bámulta. Az apró remegésére azonnal felfigyeltem, már zokogni kezdett.

- Ez nem a világ vége, hallod? Csak néhány hét, és ismét minden úgy lesz, ahogy eddig.

Vállamnak nyomta homlokát, vékonyka karjaival finoman átölelt, és csontos kis ujjaival a hajam végét markolta meg. Kezeim finoman a derekára simítottam, és közelebb húztam.

- Beszéltem a papáddal. – suttogtam a fülébe, és ő összerezzent. – Nagyon megörült a hírnek, hogy mész, hiszen, lassan négy éve, de lehet, hogy öt is, hogy nem látott. Rendkívül izgatott. Aki-chan is hazautazik a tiszteletedre. Nem leszel egyedül. Jó lesz, meglátod. Már nagyon hiányzol nekik, ezt te is tudod.

Közelebb csúszott, és amennyire csak tudott megszorított. Nagyot sóhajtottam. Régen volt már, hogy ennyire meghitten, ennyire közel van hozzám. Rég éreztem az érintését, azt, hogy egyáltalán van.

- Ha végeztem, megyek érted, és maradok is. Ott maradunk egy hetet még. Mehetünk strandra, vagy körhintázni, veszek neked vattacukrot, vagy amit csak szeretnél. Rendben lesz?

Bólintott a fejével, és finoman elengedett. A könnyes szempár az enyémet fürkészte, nem tudom, mit akart kiolvasni belőlük, de most, én voltam, aki kerülte a kontaktust.

A finom ujjacskák az állam alá simultak, és felemelte velük a fejem.

- Ígérd!

Olyan határozott volt, hogy meglepődtem rajta, meg azon is, hogy kimondta.

- Mit? – néztem a szemébe kissé értetlenül.

- Hogy hazajössz!

- Ígérem. – mondtam ki minden meggyőződéssel az általa kívánt varázsszót, bár a lelkem mélyén, tudtam jól, hogy nem lesz olyan egyszerű.

Némi megelégedéssel nyugtázta ígéretem, és visszatette a homlokát a vállamhoz. Finoman simogattam a hátát, ő meg nagyokat szuszogva pihent rajtam. Eszem ágában sem volt, megtörni ezt a csodát, még amiatt sem, hogy közöljem, pakolnunk kéne, mert hajnalban indul a gép.

Megvártam még mély álomba nem szenderül, és óvatosan lefektethetem az ágyban. Amilyen csendben csak tudtam, elővettem két bőröndöt, egyet neki, egyet nekem. Vele kezdtem. Kipakoltam az összes szükségesnek vélt holmit, végiggondoltam, mi kellhet neki, mi az, amiről nem tud lemondani, ami hiányozna neki, ha ott lesz, és ami esetleg emlék és vinni akar. Betettem egy régebben készült közös fotót, néhány prospektust, amit szívesen nézeget majd, betettem a kedvenc könyvét, és persze a kedvenc ruháit is. Mikor úgy véltem, mindent bepakoltam, bezártam a pakkot, és nekiültem a sajátomnak. Közel fél óra kellett, hogy azt is megfelelőképp elrendezzem, majd nekiindultam aludni. Maradt kemény egy órám arra, hogy pihenjek. Miközben felé sétáltam, ismét a pólóján, pólómon akadt meg a szemem. Kis tétovázás után, visszafordultam, és vadul kutatni kezdtem a szekrényemben. Emlékeztem, hogy valahova ide bedobtam azt a vackot. Tudom, hogy nem volt szívem kidobni, pedig vagy három éve nem hordom, mégse. Megtaláltam, jól emlékeztem, hogy kiskutyák vannak az elején, hmm, tökéletes lesz. Kinyitottam a bőröndjét és egy cetlivel a ruha halom tetejére hajtottam.

Hogy legyen mibe aludnod!

Csók

Ben

Törmelék

A temetetlen múlt sötét és sivár talaján lépkedtem, gondolataim vadul cikáztak a sötétben, s kutatták az emléket, melyet oly régen elfeledtem. A nap, mikor beborult felettem az ég.

Végiggondolva, az ember legnagyobb gyengesége, saját magától való félelme, s a felismerés, hogy veszendő. Nincs birtokunkban örök élet, s bár ez nem gond, mármint részemről, hiszen valahogy úgy érzem, az öröklét nem nyújt vigaszt. Hogy élne az ember öröklétben, mikor a kihelyezett céljait, mind időre akarja teljesíteni? A tudat, hogy vége lehet, erőt ad ahhoz, hogy meglépd, amit meg kell, hogy az eléd görgetett akadályokat, vagy így, vagy úgy, de átlépd.

Oly sok halált láttam, már, mind, egytől egyig, félelemmel teli. Mikor tudatosul benned, hogy itt a vég, nincs tovább, akkor kapaszkodnál leginkább az életbe. Görcsösen ragaszkodsz a cseppnyi időhöz, melyet e planétán töltöttél, mondván, még nem vittem véghez a küldetésem. De mi az, amiért mi itt vagyunk? Kétlem, hogy a pusztítás, melyet véghez kell vinnünk, mégis abban vagyunk a legjobbak. Oly sok kárt okozunk, oly sok sebet vájunk, mégis, abban az utolsó percben, reméljük, hogy bűneink megbocsátást nyernek, hogy gyarló lelkünk békében nyugodhat.

A legszebb emlékem a szoba, melyben festhettem. Akkor még voltak színek a vásznon. Ismertem a paletta összes színét, és szerettem használni őket. Ma már nem is veszem elő a vásznat, kidobtam a festékeim. Mind egy szálig, a szemétben landoltak. Megrémített a kép, melyet magam előtt láttam. Vörös és fekete, semmi más. Elborult, véres massza, kín és szenvedés, tűz és hamu. Nem maradt más, csak elporladt emlékek. A vászonról lefolytak a színek, helyettük furcsa massza maradt, eltűntek a sarokban, vagy ki tudja, visszamentek oda, ahova tartoznak. Egy nap eltűnt a fény, a redőny reluxái elzártak mindent, a függöny, behúzva maradt. Bennrekedt a sötét, s elemésztett. Sorsom megpecsételte egy bukott angyal s egy démon szövetsége, a pecsét, mely a kínból született. Nem haragszom rá, hiszen nem tudta, mit forralnak ellene. Engem ragadott el a mély, helyettük…

Nem féltem tőle, sőt, inkább örültem. Olyankor jött, mikor semmim sem volt. Sötét szárnyaival lágyan csiklandozott, fojtó, szúrós szaga, égett hús, és kén, mégis, jól esett, ahogy bölcsőként körbevont szárnyaival. Lágyan suttogott, karmos kezével végigcirógatta arcomat, s minden ellenkezés nélkül, le tudott magával húzni. Kivárta a megfelelő időt, s én, nem dacoltam vele.

Menedék volt, s a felkínált alku, egy lehetőség, hogy életem jobbá forduljon. Eladtam a lelkem, s hű zsoldosa lettem a halálnak.

Csak Ő volt, ki kitartott mellettem, s maradt nekem. Dacolt a sötéttel, s az engem körül ölelő démonnal. Néma kísérőm, türelmével s kitartásával, elérte, hogy fény szűrődjön a vak sötétbe. Visszarántott eme köztes világba, s dacosan belém kapaszkodva, nem engedi, hogy elemésszenek. Bátor harcosom, büszke, hangtalan kísérőm, ki itt tart engem. Csempész az ürességbe valamit, valami fájót és furát. Olyat, melyet oly rég elfeledtem. Azt hiszem, szín.

E folt a vásznon, alig észrevehető…

Kék…

Ujjaim görcsös szorításával, ismét visszarántott a ködből. Oly lágyan aludt mellettem, szemöldökét magasra tornázta. Nem tudom, mit álmodhat, de a szája sarkában megbújó mosolyból, arra gondolok, valami szépet. Jobbommal lágyan túrtam ébenfekete göndör fürtjei közé.

Drága éltetőm… mond, miért tartasz itt?

Út a pokolba

Az érzéseim… elmúltak. Olyan rég volt, lehet, sose volt. Nem tudom, hol vesztettem el. Talán az élet egyre rögösebb és kilátástalanabb útvesztőjében hagytam el, mikor megtanultam, az emberi lélek korcs, s a világ, miben élünk, zord. Gyermeki álmaim, vakmerő, színes képzeteim tovavesztek. Lett helyette néma szürkeség. Már nem érzek semmit. Üres vagyok. Már csak Ő az, aki ideköt.

Néma lesben álltam a sikátor sarkában, pontosan tudtam, hogy oda fog kijönni, őgyelegni az aktuális kurvával. Nem kellett sokat várnom. Egy pirosra mázolt ocsmányképű magas sarkúban feszengő, szőrmekabátos, alul férfi, felül cici egyeddel masírozott ki az ajtón. Elindultak a megszokott helyre, így magam is akcióba lendültem. Megigazítottam a fekete kabátom gallérját, felhúztam, hogy takarja az arcom felét, nem mintha számított volna a külső, de ez volt a szokásom. Laza mozdulatokkal, zsebre dugott kézzel mentem hozzájuk.

A furcsa szerzetnek adtam némi aprót. Nem sokat, csupán annyit, hogy némán elslisszoljon a terepről. Intettem a fejemmel, hogy kopjon, s értette a dörgést.

Korcs lettem magam is. Nem tudom, mikor jött el az a nap, mikor elkezdtem élvezni ezt. A húsba hatoló penge tökéletes precizitással váj bele a testbe, pontosan a bordák közé, néma gyilkos, a legjobb erre a célra. A vér, forró, kissé csiklandós érintése, ahogy végigfolyik a kezemen. Csupán csak pár perc, egy rémült, elkerekedett szemű tekintet, és vége is. Egy disznóval kevesebb. Jobb, mint a disznótor, bár sajnálom, hogy nem nyúzhatom meg. Kiveszem a tárcáját a zsebéből, plusz az ékszereket, hisz rablógyilkosságnak álcázom a jól megfizetett bérgyilkosságot, majd tovább is megyek. Könnyű volt, mint mindig. Elégedetten sétálok végig az utcán, fanyar mosollyal az arcomon. Tudom, hogy az utam, a pokolba vezet.

Nem én választottam ezt, megpecsételték a sorsom. Dönteni kellett, s én, megtettem. Katona is lehetnék, a háborúban is lehet ölni, csak ott fegyverrel, meg bombákkal. Ott nem ítélnek el érte, sőt még érdemrendet, meg keresztet is kapsz. Kitüntetéseket aggatnak rád, mert te vagy a nemzet büszkesége. Mi e-között és az én munkám közt a különbség?

Én inkább néma gyilkos vagyok. Puszta kézzel, damillal, bármivel, ami épp a kezem ügyébe kerül. Ezekért az embernek nevezett fajzatokért amúgy sem kár. Csupán megtisztítom a várost néhány bűnbarlanglakótól. Nem mellesleg, meg is fizetnek érte.

Azért vicces, mikor épp az előző munkaadóm kell felnyársalnom. Volt már rá példa. Én nem vagyok elkötelezve, egyik oldal felé sem. Ott dolgozom, ahol megfizetnek, s amíg ők egymást némán irtják, én ki tudom fizetni a számlákat és meg tudunk élni.

Meg lehet vetni, lehet utálni, leszarom. Nem érdekel, ki mit gondol, vagy érez, baromira hidegen hagy, mindenki hegyi beszéde az élet értékeiről, vagy arról, hogy mi helyes vagy mi nem az.

Bambán bámultam hazafelé a város fényeit, hanyag mozdulattal dugtam a kezem a zsebembe, és azon filozofáltam, vajon ma mit kéne enni, ami hamar készen van, és tápláló? Nem mellékesen Dominicknak is megfelel.

Óvatosan nyitottam az ajtót, hisz nem tudtam, épp mit csinál, lehet, már alszik, és akkor nem verném fel... A tévét bámulta.

- Domi, én vagyok, Ben. Hazajöttem!

Egy apró mosolyt szentelt nekem, majd a kutyás mamuszába csúsztatta a lábait, és elém csoszogott.

- Szia. – böktem meg az orrommal az övét.

Finoman átölelt, majd a kezemet megfogva, becipelt az ágyig.

- Tévézzünk? Mi a műsor?

Rábökött az újságra. Áh, a Vámpírok bálja. Jó választás. Levettem a kabátom, majd mellé ültem.

- Ma elvégeztem a munkám Domi. Pár nap, és ki tudjuk fizetni a számlákat.

Kissé szomorú képet vágott, majd szorosan hozzám bújt.

- Oké. – suttogott.