A temetetlen
múlt sötét és sivár talaján lépkedtem, gondolataim vadul cikáztak a sötétben, s
kutatták az emléket, melyet oly régen elfeledtem. A nap, mikor beborult
felettem az ég.
Végiggondolva, az
ember legnagyobb gyengesége, saját magától való félelme, s a felismerés, hogy
veszendő. Nincs birtokunkban örök élet, s bár ez nem gond, mármint részemről,
hiszen valahogy úgy érzem, az öröklét nem nyújt vigaszt. Hogy élne az ember
öröklétben, mikor a kihelyezett céljait, mind időre akarja teljesíteni? A
tudat, hogy vége lehet, erőt ad ahhoz, hogy meglépd, amit meg kell, hogy az
eléd görgetett akadályokat, vagy így, vagy úgy, de átlépd.
Oly sok halált
láttam, már, mind, egytől egyig, félelemmel teli. Mikor tudatosul benned, hogy
itt a vég, nincs tovább, akkor kapaszkodnál leginkább az életbe. Görcsösen
ragaszkodsz a cseppnyi időhöz, melyet e planétán töltöttél, mondván, még nem
vittem véghez a küldetésem. De mi az, amiért mi itt vagyunk? Kétlem, hogy a pusztítás,
melyet véghez kell vinnünk, mégis abban vagyunk a legjobbak. Oly sok kárt
okozunk, oly sok sebet vájunk, mégis, abban az utolsó percben, reméljük, hogy
bűneink megbocsátást nyernek, hogy gyarló lelkünk békében nyugodhat.
A legszebb
emlékem a szoba, melyben festhettem. Akkor még voltak színek a vásznon.
Ismertem a paletta összes színét, és szerettem használni őket. Ma már nem is
veszem elő a vásznat, kidobtam a festékeim. Mind egy szálig, a szemétben
landoltak. Megrémített a kép, melyet magam előtt láttam. Vörös és fekete, semmi
más. Elborult, véres massza, kín és szenvedés, tűz és hamu. Nem maradt más,
csak elporladt emlékek. A vászonról lefolytak a színek, helyettük furcsa massza
maradt, eltűntek a sarokban, vagy ki tudja, visszamentek oda, ahova tartoznak.
Egy nap eltűnt a fény, a redőny reluxái elzártak mindent, a függöny, behúzva
maradt. Bennrekedt a sötét, s elemésztett. Sorsom megpecsételte egy bukott
angyal s egy démon szövetsége, a pecsét, mely a kínból született. Nem haragszom
rá, hiszen nem tudta, mit forralnak ellene. Engem ragadott el a mély, helyettük…
Nem féltem
tőle, sőt, inkább örültem. Olyankor jött, mikor semmim sem volt. Sötét
szárnyaival lágyan csiklandozott, fojtó, szúrós szaga, égett hús, és kén,
mégis, jól esett, ahogy bölcsőként körbevont szárnyaival. Lágyan suttogott,
karmos kezével végigcirógatta arcomat, s minden ellenkezés nélkül, le tudott
magával húzni. Kivárta a megfelelő időt, s én, nem dacoltam vele.
Menedék volt, s
a felkínált alku, egy lehetőség, hogy életem jobbá forduljon. Eladtam a lelkem,
s hű zsoldosa lettem a halálnak.
Csak Ő volt, ki
kitartott mellettem, s maradt nekem. Dacolt a sötéttel, s az engem körül ölelő
démonnal. Néma kísérőm, türelmével s kitartásával, elérte, hogy fény szűrődjön
a vak sötétbe. Visszarántott eme köztes világba, s dacosan belém kapaszkodva,
nem engedi, hogy elemésszenek. Bátor harcosom, büszke, hangtalan kísérőm, ki
itt tart engem. Csempész az ürességbe valamit, valami fájót és furát. Olyat,
melyet oly rég elfeledtem. Azt hiszem, szín.
E folt a
vásznon, alig észrevehető…
Kék…
Ujjaim görcsös
szorításával, ismét visszarántott a ködből. Oly lágyan aludt mellettem, szemöldökét
magasra tornázta. Nem tudom, mit álmodhat, de a szája sarkában megbújó
mosolyból, arra gondolok, valami szépet. Jobbommal lágyan túrtam ébenfekete
göndör fürtjei közé.
Drága éltetőm…
mond, miért tartasz itt?
