Csupán csak az első néhány akkordot pengettem le, mikor megéreztem a tekintetét magamon. Fél szememmel sandítottam rá, az ajtófélfának támaszkodott, ujjaival a megfelelő ütemet dobolta. Felismerte a dallamot. Egy néma mosollyal intettem neki, hogy jöjjön beljebb, és megtette. A szőnyeg finoman lapult le a súlya alatt, mellém ült a kanapén és figyelt.
Gyengéden simítottam végig ébenfekete drótszerű haján, majd újra a gitáromra szenteltem a figyelmem. Belekezdtem a dalunkba, mit már megannyiszor eljátszottam, de unos-untalan, követel tőlem. Nem szavakkal, csupán tettekkel.
Az évek alatt volt időm megtanulni a nyelvét, azt, ahogy velem kommunikál és a világgal. Számtalan helyen jártunk, megannyi orvoshoz vittük, mind azt mondta, semmi baja, csupán, nem akar beszélni. Nincsenek genetikai elváltozásai, vagy bármilyen olyan nemű betegsége, melyre fogni lehetne némaságát. Igazából, nincs szükségem a szavaira. Talán a mögöttünk álló megszámlálhatatlan nap összekovácsolt minket annyira, hogy értsem Őt. Bár bevallom, ennek köszönhetően, vagy éppen emiatt, nem sokat szólok én se. Néha hiányzik. Vannak napok, mikor visszakívánom a közös estéket, mikor betakargatva az ágya szélén olvastam mesét. Már felnőtt, nincs szüksége effélékre. Önmaga is képes megélni, sőt, munkája is van. Találtunk egy civil szervezetet, akik halmozottan sérült, és sérült embereket foglalkoztatnak. Ő is ennek keretein belül dolgozik. Gyerekek mellett van. Tudom, hogy szeretni, látom a szemén.
Ez az egy szoba-konyhás emeleti lakás, nem a világ legjobbja, de jelenlegi keresetünkből erre futja. Rég volt, hogy eljöttünk, bár még mindig emlékszem a napra. Nem volt más választásunk, akkor és ott, úgy érzem, ez volt a helyes. Néha kapunk egy hívást, hogy jól elvagyunk-e vagy ilyenek, de egyébként, megszakítottam minden kapcsolatot mind a bátyámmal, mind pedig Luciussal.
Volt egy kutyánk, pár éve, Teónak hívták. Dominick nagyon szerette, sokat futkostak, és ugrándoztak együtt. Jó volt rájuk nézni. Csórikám tavaly múlt ki. Elészaladt egy teherautónak, nem lehetett megmenteni, el kellett altattatnom. Azóta, még jobban bezárt, szinte alig látom. Felszereltünk egy függönyt. Amolyan elválasztó gyanánt, hisz egy szobán osztozunk. Van, mikor hetekre elhúzza azt. Az egyetlen dolog, mellyel magamhoz tudom csalni, az a zene.
A gitárom hangjára mindig jön, mellém ül, s még játszom neki, addig… van nekem.
Szükségem van rá, a társaságára, még így is. Igaz, nem egy inger gazdag környezet, de nekem csak ő van már. Az egyetlen, aki velem tartott azon a napon. A napon, mikor minden megváltozott.
A veszekedésünk nagyobb volt minden előzőnél, sose feledem a tányércsörömpölést és a szitkozódást. Elszabadult indulatok, vissza nem szívható szavak cikáztak, és a végére úgy határoztam, nincs okom maradásra, pillanatok alatt töltöttem tele addigi életem emlékeit. Két bőröndbe elfértek a létszükséges dolgaim. Könnyes szemmel rohantam ki az ajtón, búcsút intve mindannak, ami addig volt nekem.
Ő ott állt, előttem. Az ajtónak feszülve nézett rám, karom szorítva húzott vissza!
Tudom, hogy üvöltöttem vele, hogy közöltem, eresszen, vagy nem állok jót magamért. Visszavonszolt az előszobába, és a holmijára mutatott. Nem értettem, mit akar tőlem, de mikor nekilátott csomagolni, megvilágosodtam.
Megannyiszor kérdeztem, biztos-e a dolgában, hogy nem-e akar maradni, hisz vele nem volt baj, rá nem volt mérges senki, de Ő velem akart lenni, így ketten hagytuk el örökre azt a házat.
Nem Luciusra vagyok mérges őszintén, hisz ő sose ártott nekem, sőt. Mindig segített, meghallgatott. Kedves fickó. Egyszerűen a testvéremmel ketten… nem voltunk jó párosítás. Különösen nem azok után, hogy összeraktuk a múltunk darabkáit.
Itt vagyunk, ebben a porfészekben ketten… egyetlen dolog tart még minket össze; A zene.
